|
Monday, November 28, 2011
|
/
Reblog
/
Read More!
|
Már jóideje bennem van az az érzés, hogy változtatnom kellene. Az egész életemen. Talán… most kellene elkezdenem? Vagy már rég el kellett volna? Nem tudom, de már teljesen mindegy, hisz lassan úgyis minden feledésbe merül, és csak a legrosszabb emlékeim fognak kísérteni majd az álmatlan éjszakáimon. Ha volna két életem… Sokkal egyszerűbb lenne minden. Akkor most nem lennék ilyen. Ilyen… üres. Ennyire üres. 18 éves vagyok, sokan rögtön rávágnák, hogy jaj nincs jobb dolgom, minthogy sajnáltassam magam. Mindenkinek vannak problémái az életében, ez tény. Van, aki csak felnagyítja őket, de van, aki már ilyen fiatalon is átélt borzalmas dolgokat - sajnos. Lehetne rosszabb is a helyzetem, tudom jól. 10 évvel ezelőtt apám alkoholizált, azóta rendbe jöttek a dolgok, de van egy-két emlékfoszlány, ami örökre bennem marad. Akkor még kicsi voltam, nem nagyon értettem, mi is történik körülöttem. De a fájdalmat éreztem, az emlékek megmaradtak, mára pedig megértettem. Eltelt hát 10 év, íme egy újabb törés az életemben… Nem szeretném részletezni. Ez egy sötét folt, egy hatalmas nagy veszteség, melyet a lelkem legmélyére készülök eltemetni. De ott lesz, a fájdalom is ott lesz, nem fog elmúlni soha. Ezt kár magyaráznom; a veszteséget nem lehet leírni, megfogalmazni, csak érezni, de az kegyetlenül fájdalmas is tud lenni. Üresnek érzem magam, végtelenül üresnek, mintha egy sötét felhő lebegne felettem… Mintha onnan sújtana majd le rám a büntetés, egy újabb büntetés, mert tudom jól, hogy fogok még rosszat kapni az élettől, rengeteg rosszat. Nem tartom magam jó embernek, többé már nem. Csak egy élőhalottnak, akinek sokkal nagyobb büntetés az, hogy él, ahelyett, hogy elvette volna tőle a sors az életet. És igen, feltettem mindent egyetlen lapra, s most készül összedőlni a kártyavár… Akkor dőljön most, akkor hagyjon el Ő is most, mert látom rajta, hogy más, csak azért volt velem, mert tudja jól, hogy fáj ez nekem… Legalábbis ezt hittem. Azt hittem, neki is fáj. Erre benyög egy ilyet: “ne foglalkozz vele”. Kösz, b*zdmeg. Jó neked, ha nem tudsz ilyen súlyú problémával foglalkozni… Ha figyelmen kívül tudod hagyni… Mindegy, kár ezen rágódnom, a magány az én sorsom. Eddig is egyedül éreztem magam mindig és egyedül voltam, ezután is így lesz, és talán jobb is lesz így. Tudom, hogy vannak, akik szeretnek, akiknek végtelen hálával tartozom, amiért mellettem voltak az utóbbi napokban. És szóra sem fogom méltatni azokat, akik meg sem kérdezték, hogy mi bajom van, jól vagyok-e… Pedig soha, soha nem volt olyan, hogy én az osztályom előtt sírtam volna. Nem emlékszem ilyenre. Első és utolsó alkalom volt a szerdai nap, mikor egy telefon után sírva mentem ki… Persze, mindenki kíváncsi, a pletykálás miatt, hogy mi a helyzet, de arra, hogy VELEM mi történik, én mit érzek, arra már kevesebben. Tényleg ilyen helyzetben derül ki, hogy kire számíthat az ember, és kire nem. És ezt nem fogom elfelejteni.
POST DETAILS:
Posted on November/28/2011
POST NOTES:
