|
Sunday, December 25, 2011
|
/
Reblog
/
Read More!
|
Gyűlölöm ezt az érzést. 18 éve folyton előjön, és nem tudom kiirtani magamból. Hangulatzavarok… Egyszer fenn, egyszer lenn. Most épp lenn. Ilyenkor mindennél rosszabb. El akarok szakadni minden pozitív és jó dologtól, teljes elszigeteltségre vágyom. Magányra. Egyedül akarok lenni az én kis világomban, egészen addig, míg… Amíg rá nem jövök belül, mélyen, hogy igazából teljesen egyedül vagyok. Hiába próbálok kapaszkodni a dolgokba, mindig visszazuhanok a sötétségbe. Kezdem elhinni, hogy nekem nem való a társasági élet. Sokszor a saját családomat(!) is idegennek érzem. Nem tudom miért lettem ilyen, de ritka az ilyen személyiségű ember, mint én. Talán jobb is… Vagy ki tudja. Kiismerhetetlen vagyok, szeszélyes és akaratos. Olyan ember, aki azt hiszi, tudja, mit akar… ám mikor megkapja, vagy esély van rá, akkor már közel sem olyan biztos benne. Talán ez az én sorsom. Az örök magány. Így se jobb, tudom, de ha nem engedek magamhoz közel senkit, nem lesz kit ellökni.
POST DETAILS:
Posted on December/25/2011
POST NOTES:
